A sportkártya-gyűjtés egy szép hobbi. Mások számára azonban hatalmas üzleti lehetőség, hiszen a legértékesebb sportkártyák nem ritkán millió dolláros összegekért cserélnek gazdát. A gyűjtés alapja a bizalom. Abban, hogy amit vásárolsz, vagy amire cserélsz, az az is, aminek látszik, és nem mellesleg az állapota sem rosszabb a látottnál, ígértnél. Sajnos egyesek cinkelt lapokkal játszanak… ám mielőtt elmerülnék a részletekben, vegyük át az alapokat.
A ritka vagy éppen sokak által keresett kártyák sokat érnek (közgazdasági közhely, bocs), elég talán példának hozni Michael Jordan legelső megjelenését sportkártyán (zsargonnal: Rookie-kártyáját). A Rookie-kártyák minden sorozatban különlegesek, a sztárjátékosok legelső megjelenéséből szeretnének talán a legtöbben egy-egy jó állapotú darabot a gyűjteményükbe. Csak amikor a legelső egy viszonylag egyszerű papírlap, aminek őrült ára lesz, akkor bizony azt megéri hamisítani. Jordan rookie-kártyájából pedig szakfórumokon már több, mint 5-féle hamisítványt számoltak össze, és ezek nem is a közelmúltban készültek. Sufnituningolt újranyomások felismerhető jegyekkel: kicsit sárgább a logócska, kisebb a bika szeme, vastagabb ez a betű, vagy éppen az a vonal… Manapság viszont már olyan olcsó a nyomtatás, hogy komoly nyomdai előkészítéssel, és jó gépmesterekkel már bizonyosan nagyon sok, az eredetitől semmiben meg nem különböztethető példány lehet közkézen. Miért is éri meg Jordan első megjelenését hamisítani? Hát, ha egy ilyen lap hibátlan példánya akár 30-40 ezer dollárért is eladható, akkor már nem olyan drága egy profi nyomdagépen kísérletezgetni egy kicsit.
Ráadásul olykor egész szánalmas hamisítványok is feltűnnek, amik ettől még a kevésbé járatos gyűjtőt megtéveszthetik. Az alábbi Zion Williamson lap miatt a Panini már pert is indított, ennek ellenére az eBayen most is árulják! Első ránézésre akár stimmelhetne is, hiszen a „csillogós” háttér és más jegyek is ismerősek… de honnan is? A felső sarokban a Rated Rookie logót elég rég használja a Panini (összehasonlításul alatta egy Donruss Soccer kártyán ugyanez), viszont alul, azt a hullámvonalas sávot a névvel máshonnan ismerhetjük, azt ugyanis a Topps használja baseball-sorozatokon, és többek között a focis Champions League Chrome kártyákon is. Úgy látszik összeállt az egymást tűzzel-vassal irtó rivális és ez valami közös Panini/Topps kiadás lehet… Vagy nem. Persze, hogy nem!
Ez eddig mellékszál, csak szerettem volna rávezetni az olvasót arra, hogy bizony a bevizsgáltatás nem véletlenül egyre megkerülhetetlenebb része ennek a hobbynak. Miből is áll ez? Szakemberek megvizsgálják az adott kártyát, mely sorozatban jelent meg (egyáltalán valódi, hivatalos kiadás-e) és felmérik az állapotát (angol zsargonnal: grade-elik). Például a sarkak állapotát, az élekét, a felületét, valamint a „centeringjét”, ami magyaríthatatlan, tulajdonképpen azt jelenti, hogy a nyomdai ívből pontosan vágták-e ki a kártyát, vagy csálén, nincs-e pár millimétert, akár annak csak egy töredékét elcsúszva a középtől. Ezeket 1-től 10-ig osztályozzák, és komoly adatbázisok állnak a gyűjtők rendelkezésére, hogy egy adott kártyából hányat „grade-eltettek” és azok milyen minősítést kaptak. A kártyákat lezárt műanyagtokba is rakják, hogy ne lehessen őket kicserélni. Minél jobb az állapot, és minél kevesebb van az adott állapotúból, annál magasabb az ár. Nagyon egyszerű példával: ha egy kártyából 9,5-ös a legmagasabb grade, és abból tengernyi van, akkor nem fog az egekbe szökni az ára; ha viszont „csak” 9-es a legmagasabb grade, de abból nincs több 10-20 darabnál, kis túlzással lehet elkezdeni lottózni, és még a 8,5-ös is meglehetősen drága lesz.
A fenti képen látható Jordan rookie pl. „csak” 15 ezer dollárért kelt el (közel 4,5 millió forint), az élei 10-est kaptak, a sarkai, a felülete és a centeringje 9,5-öst, átlagosan 9,5-ös grade-et kapott. Nem is nagyon szeretik a gyűjtők a Beckett-tel bevizsgáltatni ezeket, hiszen ők a fenti 4 szempont szerint osztályoznak, míg például a PSA csak egyetlen számot ad, és nem olyan nehéz 10-est kapni náluk. Aztán, hogy az mennyire 10-es (éppen hogy, vagy tényleg maga a tökély), az sosem fog kiderülni.
Ez a PSA-által 10-esre minősített kártya 40 ezer dollárért kelt el nemrég (11,5 millió Ft – igen, nem tévedés, tizenegymillióötszázezer forint), pedig lehet, hogy semmivel sem tökéletesebb, mint a feljebb látott, Beckett által bevizsgált.
Bocsánat a szócséplésért, de fentiek nélkül nehezen volna érthető, miért is akkorák a most kitörő botrányok. Sokan élnek ugyanis abból, hogy a grade-ek nem mindig pontosak. Régen a bevizsgálás manuális munka volt, de manapság olyan mennyiséget küldenek a gyűjtők az ezt végző cégekhez, hogy a folyamat jó része automatizált, ember már csak pár másodpercre tekint rájuk, hogy nincs-e az eredménnyel valami alapvető bibi. Szóval sokan vadásznak elhibázott grade-értékű lapokra, és ha az adott kártya tényleg jobb állapotú, mint a tokján szereplő érték, abból kiszedik, beküldik újra bevizsgáltatni és magasabb értéket kap, akkor azon esetenként nem kevés pénzt lehet nyerni (rosszabb állapot szerinti vételár, jobb állapot szerinti, magasabb eladási ár, tiszta sor).
A két fenti 1952-es Mickey Mantle kártyából a bal oldali 6-os grade-et kapott, a jobb oldali pedig 9-est. Mondjuk szembeszökő is, hogy a bal oldalinak a centeringje elég csálé, azaz a külső fehér keret nem egyforma vastag, míg a jobb oldalinál tökéletesnek tűnik. Mennyi is az árkülönbség? A 6-osra grade-elt 92 ezer dollárért kelt el az eBayen nemrég, míg a jobboldali 9-es 2,8 millió dollárért, azaz 800 millió forintért. De ugyanebből egy 8,5-ösre grade-elt, már „csak” 1 millió 135 ezer dollárba fájt. Ennyit számíthat egy 0,5-ös különbség a bevizsgáltatás során kapott értékben.
A közelmúltban viszont megbicsaklott valami, már az FBI nyomoz, néhány cég elég nagy bajban van, náluk jóval több gyűjtő pedig vagyonokat veszíthet. Történt ugyanis, hogy egy Gary Moser nevű kereskedő felvásárolt egy kisebb raklapra való, javíthatónak tűnő sérüléssel rendelkező kártyát (főleg a PWCC aukciósház árverésein – ennek még jelentősége lesz). Kiszedte (kitörte) ezeket az eredeti tokjukból, és kézműves módra kijavította a hibáikat. Valahogy elsimította a sérült sarkakat, vegyszerekkel felélénkítette a színeket, ha azok kissé megfakultak, de legfőképpen a sérült éleket és sarkakat tüntette el úgy, hogy egy pár tizedmillimétert levágott belőlük. Pepecs meló, de fentebb már megmutattuk, hogy egy kicsivel jobb állapot mennyit is hozhat. Ezt követően (általában 1 vagy 2 év múlva) a feljavított kártyákat (persze nem egyszerre, hanem szép lassan, kisebb adagokban) beküldte a PWCC aukciósháznak, azok továbbküldték a PSA-nak bevizsgáltatásra, ami simán megette őket, és ezek jobb minősítést (magasabb grade-et) kaptak, mint előtte. A hamisító óriásit kaszált, szintúgy az aukciósház a jutalékán.
Csakhogy, ha egy kártya igen ritka, vagy csak viszonylag kevés a jó állapotú belőle, azokat a legelvetemültebb gyűjtők egyenként felismerik. Mondjuk, egy 50 éves kártyából csak tucatnyi létezik a legmagasabb grade-értékkel, és az egyiken van a bal felső sarkában egy apró, oda nem való fekete festékpötty, vagy a hátoldalon megkopott a szöveg egyik betűje, esetleg egy kis foltocska található rajta… azaz jellegzetes, egyedi sérülése van, azokat a kártyákat szinte becenéven szólítják.
Történt azonban, hogy elszánt gyűjtők a BlowOut Cards netes fórumán, kvázi közösségi munkában több, mint 350 olyan ritka és igen értékes kártyát azonosítottak, amelyek egyesével felismerhetők voltak valami ilyen jellegzetességről, és valahogy hirtelen magasabb grade-et kaptak. Aztán előbányásztak képeket a korábbi állapotukról, és egyértelművé vált, hogy eltűnt a sérüléseik egy része. Azt sem maradt titokban, hogy mindegyik járt Mosernél, és a PWCC-s kapcsolat is körvonalazódott. Bukta, nem is kicsi!
A fenti kép ugyanannak a kártyának az állapotát mutatja. Balra mielőtt Mosernél járt volna, majd jobbra azt követően. Látható, hogy a kopottas sarkak elég szépen kisimultak (érdemes rákattintani és kinagyítani). Alul, a hátoldalon pedig be vannak karikázva azok az ismertetőjegyek (kis foltok itt-ott), amik egyértelműen bizonyítják, hogy ez ugyanaz a kártya. Mi történt? A jobb és bal széléből egyszerűen levágtak egy keveset, amitől a sarkak és élek mellett a centeringje is „javult”.
A hamisító Moser azzal védekezik, hogy ő csak rosszul minősített kártyákra vadászott, azokat újra bevizsgáltatta és azok jobb számokat kaptak, élelmesnek lenni pedig nem bűn (ez nyilvánvalóan nem igaz, a kártyákról láthatóan eltűnt néhány hiba). Az aukciósház közzétett néhány videót – ezek között akadt egyórás is – melyekben a vezetői hosszan és ködösen érvelnek amellett, hogy tulajdonképpen az állapotmegőrzés megengedett, de a hibák elfedése és kijavítása már nem, és az állapotfelmérést nem is ők végzik. Az FBI most azt vizsgája, tudtak-e a házilagos manipulációról, és szemet hunytak a profit (jutalék) reményében vagy sem. A gyűjtőközösség szerint annyira nem lehettek vakok, hogy nem vették észre mi folyik, hiszen a lapok javát tőlük vették, majd nekik küldték vissza, hogy árverezzék el. Az ártatlanság vélelme persze őket is megilleti, de ez egy kicsit nyuszika és a sapka történet, ha tudtak róla az a baj, ha nem vették észre, akkor meg az.
Nagy bajban van a PSA is, amely elvben garanciát vállal a bevizsgálásra, és ha kiderül, hogy fölfelé tévednek, azaz jobb állapotúra minősítenek egy kártyát a kelleténél, meg kéne téríteniük a későbbi vásárlónak a piaci árkülönbséget, azaz amennyivel az többet fizetett a tévesen grade-elt lapért, mint amennyit a valós állapota szerint ér. Csakhogy e különbség összességében akkora összegre rúg, ami csődbe viheti őket, biztosításuk pedig ilyesfajta tévedésekre nincsen. Persze ők tehetnek róla a legkevésbé, bizonyos szemszögből ők is áldozatok. Csakhogy a feljavítás nem maradhatott volna észrevétlen ilyen ipari mennyiségben, tehát újabb nyuszika és a sapka történet: ha észlelték, de nem tettek semmit az a baj, ha meg nem észlelték, akkor mit ér a munkájuk?
Még a Moser-botrány csúcsához sem értünk el, máris nyakunkon a következő. Az eBay egyik legnagyobb kártyadílere, Probstein régóta hírhedt, ugyanis sokszor a hozzá árverésre beadott kártyák árait azok eredti tulajdonosai hajtják fel, akár első körben veszteséget is vállalva, hogy majd később, mondjuk egy második árverésen még magasabb áron keljenek el. Így a normálisnál jóval magasabb referenciaárat hoznak létre, majd annak a kártyának több példányát is már ezen a mesterségesen feltornászott áron adják el, a gyűjtők meg veszik, hiszen volt már ennyiért referenciaeladás, akkor biztos ér is ennyit. Azonban most más furcsaságra lelhetünk nála. Történt ugyanis, hogy egyszer csak megjelent a termékei között eszméletlen mennyiségű, a PSA által 10-esre grade-elt kártya. Ezek nem sportkártyák, hanem régi Star Wars sorozatok lapjai (igen, azokat is nagyon sokan gyűjtik, a kártyák korosodnak, egyre népszerűbbek a bevizsgált darabok). Erre egy Facebook-csoportban figyeltek fel.
Nem normális az, hogy valaki 532db PSA által bevizsgált kártyát árul, és annak nem 10-15%-a kapja a legjobb 10-es értéket, hanem 463db, azaz 87%-a. Persze, lehet sokféle mesével védekezni majd, ha nagyobb nyilvánosságot kap, de a megoldás roppant egyszerű. A kiadók promóciós célokból néha kisorsolnak a gyűjtők között, vagy adnak a forgalmazóknak bekeretezett vágatlan nyomdai íveket. Ezt ritkán teszik, messze nem érint minden sorozatot, ritkák, értékesek. Azonban a most Probstein által árult rengeteg PSA 10-es kártya mindegyike olyan, amely korábban szerepelt ilyen vágatlan promóciós íveken. Jó eséllyel ilyeneket szedett össze, és kivágatta hibátlanra. Régi, 30-40 éve megjelent kártyákról beszélünk, egy nyomdai ívből frissen kivágott kártya sarka, éle még nem tud megkopni, nem volt rá ideje, és kis odafigyeléssel tökéletes centeringűre vágni sem különösebben nehéz. Innentől csak be kell küldeni a PSA-nak, az korrekten megnézi, jé, mindegyik tökéletes, hogy ennek a gyűjtőnek milyen mázlija van… És máris mehet a nyerészkedés a frissen kivágott kártyákkal. Csak egy kis adalék: ugyanez az eladó az elmúlt 3 hónapban (ennyit mutat az eBay), 386 PSA által bevizsgált Star Wars kártyát adott el, és ezek közül 61 db volt 10-es. Ez 15%-os arány, ami elég távol van a fentebb említett 87%-ostól.
Egy régi, vágatlan nyomdai ív Star Wars kártyákkal
A sportkártya nem egy antik festmény, ami restaurálható, illetve az állapota megőrzésére lehet törekedni (tokba teszed, óvod a fénytől), de megmásítani azt olyan, mintha mondjuk, egy ritka és értékes bélyegről eltűntetné valaki a keletbélygzőt és postatisztaként árulná, vagy egy híres festő félkész vázlatának a széléről levágnák az üres vagy elnagyolt részeket, és azt mondanák, hogy ez ennyi, így készült eleve, ez egy komplett mű. A gyűjtők szemében ennél nagyobb szentségtörés nem is létezik.
A nyomozás a Moser-ügyben már folyik egy ideje, még a legnagyobb amerikai napilapok és magazinok is hosszú cikkekben magyarázzák, mi történt, és hogyan. Amerikában ugyanis a sportkártya-gyűjtés igazi „népsport”, szinte minden kisgyerek belekezd, és a felnőttek jó része is rendelkezik legalább pár darabbal kedvenc sportolójáról. Az eBayen például csak az elmúlt három hónapban 2 millió 400 ezer baseballkártya cserélt gazdát. Amerikai focisból további 900 ezer, kosarasból 600 ezer, hokisból 400 ezer, tehát a négy nagy amerikai „major” sportból összesen 4 millió 300 ezer. Ráadásul ezek nyári hónapok, amikor jóval gyérebb a forgalom, megkockáztatom, csak az eBayen egy évben 25 millió sportkártya is gazdát cserélhet. (És akkor számítsuk hozzá a börzéket, egyéb online piactereket… szóval összességében 100 millió darabos mennyiséget becsülve sem lövünk nagyon mellé… sőt, inkább alá!)
Még a Bosszúállókban is feltűnnek Amerika Kapitány régi (igaz, nem sport-)kártyái
Miért is olyan nagy baj, ha valaki pár régi papírfecnit megbuherál? Mert ha észrevétlen marad, megeszi a legnagyobb aukciósház és a legelismertebb állapotminősítő cégek egyike, akkor onnantól nincs garancia a hobbi alapvetésére: hogy amit veszel, vagy amire cserélsz, az tényleg az ami, és tényleg olyan állapotban van, mint ami a tokon olvasható. Nyilván sok száz millió kártya „életútját” nem lehet egyesével lekövetni, de még a legértékesebb 1%-ét sem. Ami történt, az tehát nem csupán párszáz megcinkelt kártyáért a kelleténél többet fizető gyűjtő számára fájó, hanem nagyon komoly rendszerhibát mutat: a bizalmat ássa alá.
Ha ugyanis nem lehet az egyre profibb hamisításokat és cinkeléseket valahogyan kiszűrni, akkor nincs bizonyosság, így meg ki fog komolyabb összegeket szánni a ritkaságokra? Még senki nem kongat vészharangot, de ez a hamisítási ügy már minden komolyabb gyűjtőt ráébresztett arra, hogy ettől fogva jóval nagyobb bizonytalansággal kell számolnia. Ha pedig ez a „csúcslapok” árát lefelé hajtja majd, akkor tulajdonképpen minden gyűjtemény értéke csökkenni fog. Hát, csak ekkora a baj.
